Először azt gondoltam, fordítok valamit, de igazából nem lenne sok értelme. Helyette itt ez a szám, ez jelent is valamit:) Nem olyan suta, mint ráhúzni egy fordításra érzelmeket.

Top 5 zene:

1. Kinki Kids: Yakusoku

2. Kinki Kids: The Edge of the world

3. Takizawa Hideaki: Tackey Ranger

4. Arashi: Kitto Daijoubu

5. Tokio: Hikari no machi

Jesszus, eljutottunk arra a szintre, hogy az aktuális Top 5-öt kisajátítják a japán számok.

Legújabb kattanásaim:

-My Girl c. sorozat, mert hipercuki, Aiba-chan, mert meglepően jóképű, kandzsi kártyák, mert nyelvvizsga, e-cigi, mert e, fordítás, mert fizetnek érte, ösztöndíj, mert sajátpízből nem menne, koffeinmentes kávé, mert ugyanolyan az íze, mint a koffeinesnek, no cukor, mert a méz úgyis jobb, régi JE-s popbandák, mert legalább olyan jó a zenéjük, mint az újaknak, Diamond DVD, mert limited, sulik, mind a sok, mert hogyunatkoznéknélkülükfelkiáltójel, a telefonom, mert szép és hasznos, a mini laptopom, mert szép és okos, és nem törlődött le róla két napi munkám, amit így nem kell újracsinálnom:D

Pííííísz!

Itt ülök az államvizsgatételeim felett, és az jutott az előbb az eszembe, hogy mi az istennek tanulom én ezt?XD Persze tudom én, meg szeretem is. Nem is tudom, csak egy hirtelen ismerős érzés volt, hogy ezt már tanultam, ez már megvolt négy éve, amikor Dunaújvárosban szenvedtem az egyik órán... Hírérték... lool:D

Hát furcsa belegondolni... eddig is eljutottunk... államvizsga. Álmomban sem gondoltam volna, hogy maxpontos lesz a szakdolgozatom, és utólért a teljesítménykényszer. Maxpontos szakdogával nagyon szeretnék ötösre államvizsgázni.

Tényleg, ezt a blogot is akkor kezdtem, mikor a főiskolát:D Ez is már a negyedik évét tapossa:D

Váááá valaki mentsen meg! Tanulja meg helyettem ezt a szöszt :'( Aztán ha lehet, tömörítse az anyagot, és dobja át. A tömörítés azért fontos, mert kevés a hely az agyamban, és pillanatnyilag az adatok tárolása sem működik megfelelően. Tényleg, milyen jó lenne már, ha ezt az egészet csak úgy simán be tudnám táplálni a koponyám PCjébe. A bevitel még nem az igazi, de sajnos az automatikus törlés már működik.

.... Najó, asszem megártott a matematikai kommunikációelmélet. Cső.  Drukkoljatok;)

Magyarázza már meg nekem valaki, mért nem olvassa el a kutya sem az olyan irományokat, amelyek hosszabbak 1 oldalnál. Nem értem, de komolyan.

Oks, vili, hogy talán nem a devarton kéne próbálkoznom. Ott amúgy sem olvasnak az emberek.

De akkor hova a fenébe tegyem fel?

Ha valami nem fanfiction, és nincs benne homoszexuális utalás, akkor már nem is olvasható neten? Ez már csak azért is ciki, mert az irásaim 90 százaléka ebbe a kategóriába tartozik. :(  Nyáh, hogy írjak én így regényeket?

Más: Fanfic verseny. Kinn van a top10. Szvsz egyértelműen T-chan cuccai a legjobbak. A többit is elolvastam, és egyetértek a zsűrivel abban, hogy határozottan fejlődött a mezőny, de be kell, hogy valljam, a legtöbb novella egyáltalán nem tetszett. Általában már az első pár bekezdésnél lefordultam a székről. Aminek megfelelő volt a stílusa, abban olyan logikátlanságok voltak, hogy jaj. De általában gondom van a stílussal. Lehet, hogy elfogult vagyok. Nekem ott kezdődik a jó olvasás élmény, hogy egyszer sem akadok fenn azon, hogy milyen a szórend, az egyeztetés. A helyesírás meg aztán pláne fontos. (Én pl tudom magamról, hogy nem überjó a helyesírásom, ezért olvastatom át mindig a cuccaim valakivel, aki ért hozzá). Mostanában nagyon divat a jelenidejűésvagyeperegy elbeszélés. A fanficek jó 80 százaléka ilyen. Szeretnék szólni, hogy a jelenidő marha bosszantó tud lenni. Van mikor iszonyatosan találó megoldás, de az esetek 90 százalékában nem. Az E/1 szintén. Ritka, hogy működik, és csak akkor érdemes vele kísérletezni, ha az elbeszélő karakter jelleme indokolja. A kettő kombinálva viszont rémes. Borzasztó. (Nem emlékszem, volt-e ilyen kombó, ezt csak úgy jótanács gyanánt). Szintén hasonló gondom volt a japán kifejezésekkel. Ha magyarul írunk, zavaróak. Mindnek van magyar megfelelője. Csak gyakorlatlan animés - aki fanfordításokon él - gondolja azt, hogy a japán kifejezéseket meg kell hagyni. Egy-két fordítócsapat szeret nem vesződni velük. Le lehet fordítani. Szintén általános bibi az idegen eredető szavak és nevek toldalékolása. A "Tokyo-t" még csak véletlenül sem így írjuk. Egyrészt magyarul az Tokiót, másrészt, ha így hagyjuk, akkor meg Tokyót, hosszú lesz a magánhangzó. Tényleg furis egy szabály, de ez van. És főleg azoknak kéne ezt megjegyezniük, aki japán fandomban írnak. A japán nyelvnek ugyanis van egy olyan imádnivaló tulajdonsága, hogy a kiejtése abszolút azonos az írással, a hangkészlete pedig kompatibilis a magyarral. Nincsenek nem hangzó, vagy másképp hangzó végződések. Ergó felejtsük már el azt a kötőjelet! Így hirtelen ennyi zavaró dolog jutott eszembe. Ettől függetlenül tényleg én is úgy érzem, hogy a mezőny fejlődött, és akik bejutottak, megérdemelték. Véletlenül se vegye senki sértegetésnek. Jókat olvastam, csak kekec vagyok. A saját irományaim sem olyan hűdejók, és én tuti nem tudnék még csak hasonlót sem írni, mert a fanfiction egyáltalán nem az én terepem. Tuti off lennék. Egy szóval gratula mindenkinek. 

Néha rászánom magam. Eldöntöm, hogy én akkor most kortárs írókat fogok olvasgatni. Nagyjából 10 percig tart a lelkesedésem.

Ma például... Nézelődtem, és rákattintottam egy novellaciklus egyik darabjára. Elolvastam és nyugtáztam, hogy végül is nem szörnyű. Bár utálom, hogy az emberek ragaszkodnak az egyszerű mondatokhoz. Ismerem a hatást, amit kelt, de ha túlzásba viszik - ahogy minden - ez is elveszti a jelentését. (Arról nem is beszélve, hogy a felfokozott ritmus időnként bosszantó, nem tudok belemélyedni a sztoriba) A másik, amit a maiakban nem szeretek, hogy valamiért ragaszkodnak hozzá, hogy agyon ismételgessék a főszereplő nevét. Ez egy olyan értelmetlen (valószínűleg az angol nyelvtanból eredő) marhaság, amitől nem modernebb lesz egy mű, hanem egy idő után monoton, kicsit később unalmas, végül hajtépően idegesítő. A minimalizmust úgy egészében ki nem állhatom. A jelzők arra valók, hogy használjuk őket. Ettől lesz színesebb a nyelv. Persze nem kell agyoncifrázni, de valami mégis csak kell. Attól, hogy egy gyerek gondolatait írjuk le, még nem feltétlenül szükséges úgy tenni ezt, mintha egy értelmi fogyatékos írna. A szándékoltan együgyü megfogalmazások, és buta mondatszerkesztések, az agyonegyszerűsített látásmód, és szándékolt gondolatritmus-hibák az agyamra mennek. Valamiért félelmetesen mesterkélt lesz tőle az egész. Nem gondolatutánzó, nem modern, nem eredeti. Semmilyen. Még csak hangulata sincs. (Arról nem is beszélve, hogy két egymás utáni fejezetben két különböző embert ugyanúgy írt le a szerző. "széles és hatalmas" vagy tán "nagy és széles"? Egyre megy, ha eddig terjed a képalkotás az illetőnél...) Lepontoztam. Én voltam talán az egyetlen, úgyhogy nem rontottam nagyon a dolgon.

Én voltam az egyetlen, vagyis félelmetesen elüt az izlésem a közétől. Vagy csak az álirodalmár majmokétól. (Na! Mért sarkítok? Gonosz vagyok!). Márai írta tán az Ég és föld című kötetének egyik rövidkéjében: Mi hiányzott? Talán a Szentlélek. Nem pontos az idézet, nincs előttem a könyv. De valóban egy valami megszállottság nélkül nem lehet írni. Azt érezni. És furcsa mód mostanában nagyon sok íráson érzem. Az álszenvelgésekben, műdepizésekben, dramatizálásokban, és általában az olyan dolgokban, amik csak azért vannak ott, mert jól mutatnak. (A sajátjaimban is, félreértés ne essék) Olvastam már olyan írást, amit még fogalmazásnak sem neveznék, nemhogy novellának, mégis borzasztóan tetszett, mert volt benne valami plusz, amitől az ember örökre emlékezni fog rá. És olvastam olyat is, ami szépen kimunkált volt, ott volt benne a gondolat, de nem tudnám visszaidézni miről szólt.

Na mindegy, az már kiderül, nem leszek népszerű szépirodalmár. Marad a ponyva. Hátha ott tudok valami igényeset alkotni. Ott még érdemes. 

Amikor a legsötétebb az éj, és felhők takarják a holdat. Mikor összerezzensz egy apró neszre, ahogy egy veréb tollászkodik a fán. Riadtan pillogsz körbe, belesel a sarkon, utadon százszor hátrafordulsz. Lépteket vélsz felfedezni a szellősusogásban. Mikor halkabban veszed a levegőt, nem mersz pislogni sem. Mindent látni és hallani akarsz. Ismerős helyeken is osonsz. Lámpafénytől lámpafényig. És a hirtelen jött paranoia hideg verítékként csap ki a testeden. Amikor reszkető kézzel keresed a kulcslyukat.

Olyankor érzed, hogy élsz: még van mit féltened.

Megvan a nyelvvizsgám!

JLPT4. - tudom, nem nagy szám, még csak nem is igazán alapfok, de akkor is örülök nekiXD decemberben hajrá a következő kör:P Cél a JLPT3. :D

Amúgy az eredmények:

kanji-szókincs: 96/100

hallás utáni szövegértés: 94/100

nyelvtan, olvasás: 189/200

összesen: 379/400  ~95 százalék <3

Mit jelent számomra az írás?

Akár iskolai feladat is lehetne egy ilyen esszé összeállítása, én most mégis magamtól szánom rá magam egy összegzésre. Az életem első huszonegy évének mérlegelésére.

Az irodalom mindig is fontos szerepet játszott az életemben. Előbb tanultam meg olvasni, minthogy iskolába kerültem volna. Nem tudom, hogy esett, sőt a szüleim sem tudják, mert sosem tanították nekem a betűket. Anya minden este leült az ágyamhoz, és felolvasott. Eleinte meséket, aztán regényeket fejezetekben majdnem középiskolás koromig. Szerettem hallgatni. Valamiért sosem vonzottak az állatos tanmesék. Nekem királylány meg herceg kellett. A legtöbb kislány így van ezzel.

Ahogy nőttem, kiderült, hogy igen lusta olvasó vagyok. A kötelezőkből csak azt olvastam el, ami tetszett, és 15 éves koromig nem választottam magamnak önállóan regényt. Ahogy most hátranézek a polcomra, ezt elég nehéz elhinni. Amióta az eszemet tudom, inkább írok, mint olvasok. Már az általános iskolában is jelentek meg verseim, és a középiskolában is írtam meséket. Nem rég találtam meg a padláson egy telefirkált füzetet. 14 éves lehettem és írtam egy száz oldalas regényt. El is felejtettem volna, hogy valaha is csináltam ilyet, ha nem találom meg azt a tépett, cafrangos kockásfüzetet, amiben már alig olvashatóak a ceruzás sorok.

Talán a hatosztályos gimnázium harmadik évében lehetett, hogy megkaptam nagypapám régi írógépét. Volt már számítógépem, de valahogy beleszerettem a hangjába. Akkor kezdődtek a végtelen éjszakázásaim. Sose fogom elfelejteni a hangulatát, ahogy ülök egy sötét szobában, ahol egy szem gyertya ég – hogy ne vegyék észre a szüleim – kattognak a billentyűk, csúszik a papír, születnek a sorok. Cigaretta füst és kávé. Ezek a hangok, illatok és képek akkor és ott összekapcsolódtak az írás élményével. Ezért nem cserélem le a billentyűzetem addig, míg szét nem esik. Szeretem, hogy hangos, és hallok minden egyes betűt.

A középiskola, ahová jártam elég komoly intézmény volt. Sokat követeltek. Ott tanultam meg gyorsan olvasni is. Persze a gyors igen relatív fogalom, mondjuk inkább úgy, gondolat-gyorsan. Az egyik osztálytársamhoz kapcsolódik életem első regényélménye is. Egy kihagyott úszásóra közepén, ahogy ketten csörögtünk egy padon, elkezdett mesélni arról, mit olvas éppen. Érdekesnek tűnt, úgyhogy nyúzni kezdtem anyukám, hogy azt a könyvet kérem karácsonyra. Megkaptam, és elindultam a lejtőn. A legjobb barátnőm nagy könyvbolond. Cserélgettük egymás közt a könyveket, elolvastuk, amit a másik olvasott, és megbeszéltük, akár heteken át is egy bizonyos könyv volt a téma. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az összes zsebpénzemen könyveket veszek. Bőven bepótoltam, amit kis tiniként kihagytam.

Persze egyre többet írtam. Ahogy bővült az érdeklődési köröm, sorban születtek az ötletek, amiket papírra kellett vetni. Órán jegyzetelés helyett, a buszon zötykölődés közben, a kávézóban szalvétára. Nem volt a közelemben üres cetli. A mai napig találok fecniket random sorokkal. Persze saját stílusom nem volt. Azt hiszem ebben a korban az emberre még nagyon hat az, amit éppen olvas. Minden versemről meg lehet mondani, épp melyik költőt vettük közben az iskolában. Szerettem az irodalom órákat. A költőknek egész köteteit olvastam, nem csak verseket.

Aztán, mikor pályaválasztásra került a sor, miután elvetettem az énekesnői karrier lehetőségét, és az utcaseprést sem találtam kielégítőnek, mint jövőbeli életcél, valahogy megint az írásnál lyukadtam ki. Csak a hogyant nem tudtam. Olyan kétségbeejtő szakokat jelöltem meg, mint filmelmélet-filmtörténet és esztétika, filmelmélet-filmtörténet és filozófia. Hála az égnek egyikre sem vettek fel, csak az utolsó helyre. Kommunikáció és művelődésszervezés a világ végén, Dunaújvárosban. Akkor elkeseredtem. Akkor butának éreztem magam és szidtam a lustaságom, amiért egyszer sem ültem le tanulni az érettségi idején.

Azt hiszem, a sors tudja, mit miért csinál. Dunaújvárosban sok mindent megtanultam. Értem ezt főként lelki értelemben. Rengeteg érzést tapasztaltam meg, és kicsit jobban megismertem az emberi természetet. Ami még ennél is fontosabb, rájöttem, mit akarok kezdeni magammal. Volt egy tantárgyunk, ami az újságírással foglalkozott. Míg élek hálás leszek a tanár úrnak, hogy figyelmünkbe ajánlotta Kosztolányitól a Bölcsőtől a koporsóig című kötetet. Akkor jöttem rá, hogy újságíró akarok lenni. Ennek kapcsán szagoltam bele Ady publicisztikájába is. Megszületett a döntés.

Csak a hely nem volt a megfelelő. Messze voltam. Itthon várt rám egy félkész lakás. Azért hagytuk félbe, mert elköltöztem. Átjelentkeztem. Ezúttal biztosra mentem, ami az újságírást illeti, bár az álom ELTE-től még messze voltam, de legalább Pesten. Fentebb is említettem, a sors tudja, mit miért csinál. Lassan végzek a főiskolán, és már ELTE-s vagyok magyar szakon. A közben eltelt három év egy nagy csiszolódás volt. Emberileg. Megtanultam tanulni, érdeklődni, kíváncsinak lenni. Megtanultam a fegyelmet.

Igen, az iskolák elég mély nyomot hagytak bennem, mindenhol megragadt valami a tananyagon kívül is. De nem csak az iskolák. Hogy mit is jelent számomra az írás, vagy, hogy mennyire fontos? Erre nem az iskolában, hanem attól nagyon messze jöttem rá. A hely, ahol megtanultam írni. Hm. Valahogy nevetnem kell, ha rágondolok, mert annyira egyszerű és gyerekes. Sosem voltam benne a szerepjátékban, távol áll tőlem a táblás, kártyás, számolgatós 1000 oldalas könyveket betéve tudó szerepjátszó társadalom, mégis a hely, ahol megtanultam írni, egy on-line szerepjáték honlapja volt. Ez a honlap egészen máshogy működött, mint a hagyományos szerepjáték. Két részre volt bontva, az egyik olyan volt, mint a táblás játék, a másik pedig abszolút az íráson alapult. Az ember készített egy karaktert, kitalálja a jellemét, aztán beledobta ebbe a fiktív világba, és leírta, hogyan cselekszik, mit csinál. A karakter írásaira más karakterek reagáltak, és így a szereplőnek kapcsolatai alakultak ki.

Ezen a bizonyos honlapon – persze akkortájt, mikor odatévedtem – rengeteg tehetséges ember gyűlt össze, ők voltak a mérce. Az ő írásaikhoz hasonlót akart alkotni mindenki. Hát én a közelükbe sem értem eleinte. Az első írásom pont ennyi volt: „Belép a ligetbe, és a partra sétál”. Azért emlékszem ennyire jól, mert egy hiba következtében évekig megmaradt a topic nyitóhozzászólásának. Ilyen az én szerencsém. De végső soron nem bánom, mert sokáig emlékeztetett rá, honnan kezdtem, és hová kell eljutnom.

Éveken át minden estémet a gép előtt töltöttem és játszottam. Akkor fogalmam sem volt róla, hogy ez a játék egyszer igazán komoly lesz. A Thrillion Kincseiről – merthogy így hívják a honlapot - sok rosszat el lehet mondani, a társaság összetétele is mélyrepülésbe kezdett az elmúlt években, de ez az egy érdeme elvitathatatlan: Rengeteget írtam ott. Egy éjszaka alatt 30-40 oldalak jöttek össze ilyen reagoknak nevezett írásokból, mert egy reagom átlagosan 40-45 soros volt. Némelyiket el is tettem, olyan büszke voltam rá.

Furcsa, hogy az ember mennyi mindent tanul meg miközben észre sem veszi, hogy tanul. Egy karakter felépítését, egy történetszál megtervezését, érzékletes leírások készítését vagy esetemben éppen azt, hogy hihető legyen egy adott karakter. Élő. Hibákkal. Számomra a legnagyobb elismerés az volt, hogy mindenkit meglepett a tény, lány vagyok. Ugyanis férfi karakter játszottam. Azon belül is egy olyan jellemet, ami teljesen elüt az enyémtől. Azon túl, hogy élveztem az emberek arcára rajzoló döbbenetet, és jókat nevettem a „te lány vagy?” jellegű kérdéseken, komolyan sokat jelentett. A legtöbb női felhasználó által irányított férfi karakter személyiségén átüt, hogy az írója nőnemű. Büszke voltam rá, hogy az én írásaimon nem látszik.

Azonban egy idő után zavarni kezdett, hogy ez a játék elveszi az estéimet. Még jobban zavart, hogy sehova sem tart, és sosincs vége. Az is idegesített, hogy legalább két ember kell egy történethez. Ezért hagytam abba. Manapság már havonta egyszer nézek csak fel, hogy lássam megvan-e még. A sok rossz emlék mellett még mindig leginkább a szép dolgokra emlékszem, és sok mindenért hálás vagyok az ottani embereknek.

Felsorolhatnék még apróságokat. Dicséreteket és nagy pofára eséseket. Nem fogok. Másról szeretnék beszélni. Életem ezen állomásai csak morzsák ahhoz képest, ami igazán azt mondatja velem, hogy író akarok lenni. Pontosabban, hogy író vagyok. (És ezt a fellengzős kijelentést a későbbiekben meg fogom magyarázni.)

A minap egy órán az egyik évfolyamtársam a következő beszélgetést folytatta le a tanár úrral, miután közölte vele, hogy ő nem hajlandó leadni a félév végi záró feladatot.

-...Kisasszony, ne haragudjon meg, de akkor mi a fészkes fenét keres itt?

-Író akartam lenni, nem újságíró.

-Na hát akkor! Mi is a riport legközelebbi rokona?

-A novella. – mondta a csoportból egy-két bátor ember.

-De én nem novellát akartam írni, hanem útleírást. – majd a tanár úr értetlenkedésére, melyben kifejtette, hogy ahhoz is írni kell, közölte, hogy – Kiábrándultam belőle.

Azt hiszem, egy kicsit bennem ragadt a szusz. Nem tudom elképzelni azt a pillanatot, mikor valaki kiábrándul. Ismerem azt az érzést, mikor az írásmű felett ülsz, és sírhatnékod van, mert annyira nem tetszik. Ismerem azt az érzést, mikor kész az egész történet a fejedben, de az első sor leírása sem megy. Ismerem azt az érzést is, mikor elkészültél valamivel, tetszik is, de tudod, hogy sose fogja senki kiadni. Ezeket ismerem. De azt a pillanatot el se tudom képzelni, mikor otthon ülsz a foteledben, és egyszer csak beléd hasít a felismerés, hogy nem ezt akarod csinálni.

Már számtalanszor feltettem magamnak a kérdést, hogy mért gyilkolom magamat történetekkel. Néha tehetségtelennek érzem magam, és abszolút elvesztem a hitem, de a kiábrándulás elkerül. És hogy miért? Éppen azért, mert a történetek nem kerülnek el. Ha két percre egyedül maradok, eszembe jut valami, elkezdenek peregni a képek. Van, hogy hetekig másra sem tudok gondolni. Olyankor dekoncentrált vagyok, és kifolyik a kezemből az idő. Elszaladnak mellettem a dolgok, és ülök egy üres word dokumentum előtt az első szóra várva. Szinte fuldoklom, amíg nem tudom kiírni magamból az érzést, az élményt, amit akarok.

Ha nem írnék, megfulladnék.

Azt hiszem, aki nem élte át ezt az érzést, az nem értheti. Az talán most arra gondol, hogy depressziós vagyok, vagy befelé forduló személyiség, ne adja az ég, bolond. Erről szó sincs. Ilyenkor ugyanúgy élem az életem, és senki nem veszi észre, hogy valami történik bennem. Csak én érzem. Mert ilyenkor nem tudok megnézni egy filmet, vagy elolvasni egy oldalt. Nem tudok figyelni az órán, és egészen más dolgok jutnak eszembe az őszi falevelekről vagy egy színdarabról. Teszem azt, két hete láttam a Csókosasszonyt a Tháliában. Isteni volt, emlékszem minden mozzanatra. De amire a legjobban emlékszem, az a primadonna. Végig az járt a fejemben, hogy ilyen haja lehet az egyik szereplőmnek, Fabiennek. Vagy a jómúltkor beültünk egy kávézóba az ismerősökkel, és már jöttek a „mókás lenne, ha…” kezdetű gondolatok. A végtelen tűnődések: „Vajon hogyan fogja a bögrét?” „A középkorban vajon volt…?” „Mért nem írnak a töri könyvek arról, hogy…”

Így fojtanak, ölnek a történetek. Minden gondolatról és mozzanatról a történeted egy darabkája jut eszedbe, a szereplőd jellemének egy szilánkja. Ötletek arról, hogyan fojtasd a szálat. Egy fűszálra sem tudsz gondtalanul ránézni. Azt nem tudom, egyedül vagyok-e ezzel a nyűggel, vagy mások is kínlódnak vele, minden esetre biztosan tudom, hogy kiábrándulni lehetetlen. Talán nem túlzok, ha azt mondom, előbb halok meg, minthogy kiábránduljak az írásból.

Sokan azért írnak, hogy valamit megmutassanak, érzékeltessenek. Azért, hogy valamit megtanítsanak az embereknek. Én azért írok, mert muszáj. Persze ez nem jelenti azt, hogy a történeteimnek nincs tanulsága. Azért akarom megosztani őket, mert az az érzésem, hogy ezt másoknak is látniuk kell. Talán azért megy néha döcögősen az írás, mert előbb látom a történetet, csak utána írom le. A vizuális élményt szavakba önteni végtelenül nehéz és teljesen más, mint a szavakkal megszülni az élményt. Az utóbbinál a szavak rajzolják a képet, én viszont a képet próbálom újrafesteni szavakkal. Sosem leszek elégedett, és sose fogom azt mondani egy írásomra, hogy ez elég jó. Mindegyik csak silány utánzata annak, ami a gondolataimban él.

Sose mondta senki, hogy írni könnyű. Nagyon is nehéz, de nem tudnám ezek nélkül a történetek nélkül elképzelni az életem. Ha soha többé egy sort sem írnék, ha soha az életben nem jönne ki egyetlen könyvem se, akkor is azt mondanám magamról, hogy író vagyok, mert hihetetlen történetek születnek a fejemben. Azt kívánom, bár látná őket mindeki! Bárcsak le tudnám őket írni úgy, hogy azt lássa az olvasó, amit én. Nem érdekel a siker, vagy a vállon veregetés, nekem nem az számít, hogy azt mondják, jól írok, hanem az, hogy mások átélhessék azt a történetet, amit én – mint egy jó mozifilmet – már végignéztem a belső kivetítőmön. És most mosolygok. Mosolyogjatok ti is.

BETŰK

(Gondoltam ide is kiteszem, mert a barátaim közül csak páran naprakészek a DAs galériámbólXD Szóval, ha valakinek van kedve, olvasson nyugodtan;) )

Odakinn még mindig sötét van. Ötödször csekkoltam az időt: hajnali négy. Már csak egy-két óra, és feljön a nap. Valamiért nem tudtam elszakítani a pillantásom az utcai lámpától. Nem tűnt fel az sem, milyen koszos az ablak - le kéne már mosni - megbabonázott ez a kis fény kinn az éjszakában. Az erős szél tépte a fákat. Szinte éreztem, ahogy az ablak melletti résen át behatol a szobába is. Talán csak képzelődtem, minden esetre elkapott a vacogás.

Idebenn csak a gép zúgása és a cigaretta füst. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Aludni nem volt kedvem. Az utóbbi időben már kedv kérdése ugyanis a dolog. Ha kedvem van, elnyúlok nap közben, de van olyan, hogy hajnalig virrasztok. Hogy miért? Én se tudom, egyszerűen ébren kell lennem, vagy aludnom kell.

Kénytelen voltam ott hagyni a lámpám, hogy feljebb vegyem a fűtést, pedig a huszonhárom fok már igen emberi hőmérséklet. Addig is visszafelé jövet lekaptam a lépcső korlátjáról egy unatkozó pulóvert (ott tárolom őket), és magamra kanyarítottam. A fene fog dideregni. A kávém még meleg volt. Tenyerembe fogytam a bögrét, és úgy ültem vissza a gép elé. A lámpa helyett most a monitort kezdtem bámulni. Az üres word dokumentum csak úgy világított.

Írni kéne rá valamit… Olyan csúnya ilyen üresen.

Megropogtattam az ujjaim, kinyújtóztattam őket, nehogy a nagy gépelésben valami bajuk legyen. Mint egy tornász a verseny előtt. Nagy elszántsággal hajoltam a billentyűzet fölé, mintha az aranyéremért küzdenék.

Az az átok fehér lap! Idegesít. Túl üres.

De ha most egy a betűt írok, akkor az rögtön el is dönti a mondatot, mert ugye utána valami főnév kell, vagy legalább is egy a betűvel kezdődő szó. A b betű sem jó, meg a c sem, arról állandóan egy japán írásjel jut eszembe. Nem. Ez a három semmiképpen. D. A középiskolámra emlékeztet. Nem mintha akár egyetlen d is szerepelt volna a nevében, csak valamiért mégis. Az e túl gyakori magánhangzó, az f pedig csak írva szép, és a g olyan, mintha fuldokolna valaki. Hirtelen egyetlen h betűs szó sem jutott eszembe, csak a hát, de azzal meg nem kezdünk mondatot. Az i meg a j egymás után olyan érzés, mintha rávágtam volna az ujjamra. Olyan „Iiiiij basszus!”. A k. A k-t szeretem. Szépen lehet kanyarítani a szárát. De gépelve jellegtelen és sivár. Az l sem sokkal jobb, az m és az n pedig morcos. Ilyen hangokat reggel félálomban szokott kiadni az ember. Az o meg hangos. Olyan kiabáló. Az ember látja maga előtt a hüledező, meglepett arcokat, mikor leír egy o betűt. A p gúnyolódó, és a q… Na q-val még sosem kezdtem mondatot. Szerintem nem is lehet. R. Na ne! Az s és az sz pedig túl lágy a hajnali négyhez. No és a t? A t jónak tűnik. De közelebbről nézve pórias és gyenge. Mi van még. U… Uh. V. W. Hehe. W. X. Na ez vicces lenne, ahogy az y is. Z-vel meg nyáron kezd az ember. Az olyan zümmögő, mintha egy egész méhkas dongna körül. Nem. Egyik se jó.

Végigsimítottam a billentyűzeten, eljátszottam egy-egy betű gondolatával, aztán megint a fehér lapot kezdtem bámulni. Talán nem a betűkön kéne törnöm a fejem, hanem az első mondaton. De jó első mondatot csak akkor tudok írni, ha van egy jó ötletem. Most nincs jó ötletem. Semmilyen ötletem sincs.

Csak az írhatnék van meg, és a fehér lap. Az a hülye fehér lap!

Muszáj írni rá valamit, mégsem maradhat üresen! Végül is mindegy mi kerül rá, csak ne legyen üres. Írhatnék a cigarettáról, pillanatnyilag az áll hozzám a legközelebb. Nem is hozzám. A számhoz. Vagy írhatnék a kávéról. Vagy nem is tudom… Mondjuk arról a pókról a sarokban. Bármiről. Akármiről.

De melyik betűvel kezdjem, ha már mondat nem jut az egyembe? Nehéz a döntés. Mindegyiket szeretem, de valamiért ma este ők nem szeretnek viszont. Ha belegondolok eddig is csak ritkán viszonozták az érzelmeimet. Az összes betű önző. Csak akkor szeretnek, ha nekik jó, mikor nekem lenne jó, akkor sehol sincsenek. Van, hogy szinte sóvárognak az ujjaimért, máskor meg taszítja őket az érintésem.

Nem. Ma este én leszek önző, én se fogom szeretni őket, nem fogok behódolni nekik. Inkább nézem tovább az utcai lámpát… De várjunk csak! Ha ma dacolni akarok a betűkkel, akkor éppen, hogy írnom kell az akaratuk ellenére is!

És ott az a pimaszul kacsintgató fehér lap.

Mintha azt mondaná: „Úgyse mered! Úgyse lesz jó!”

Pedig én a fehér lapokat is szeretem.

Ma mindenki elárul, mindenki, akihez vigaszért szoktam fordulni. De nem hagyom, hogy kinevessenek! Megmutatom én nekik!

Újra végigfuttattam a tekintetem a billentyűzeten. Vádlón néztem a betűket, és ők közömbösen fordultak el tőlem. Mind. Kivéve egyet. A o meglepetten pislogott ki a billentyűzetből, mintha azt kérdezné: „Mi baj?”.

És én válaszoltam neki: Odakinn még mindig sötét van…

Este 10 van, és én most kezdem összerendezni a holnapi kiselőadásomat. Azt hiszem, főzök még egy kávét. Ez jelenlegi életemről sok mindent elárul.

Nem is tudom. Azt hiszem, panaszkodni akarok, de ez sosem megy egyenesen, csak a keserű szájíz van. Tudom én, hogy mindenkinek nagyobb gondjai vannak, mint nekem, de most így fáradtan, kipurcanva, idegileg kimerülve valahogy nem így látom.

Hehe... Ma elbőgtem magam a metrón, mer' anyum megemlítette a sulit.

Nem is fizikailag fárasztó, inkább szellemileg, és nem is a suli, hanem az idegesség. Még nincs kész a szakdoga vázlatom, és jövő héten már konzulenssel aláiratva le kéne adnom. Még nincs diákom, még nincs aláíratva az árvasági segélyes papírom. Még nem jutottam be a Kodolányira, ahol minden tanárral beszélnem kéne, de nem hiányozhatok az eltéről sem. Még le kell adnom a héten a nyelvvizsga jelentkezésem. Még be kell fejeznem a héten a Fruzsiék cosplaycuccát, még meg kell írnom a pénteki házit japánra, juteszembe csütrötökön még a csoporttal is találkozom a szónokversenyes készülés miatt, és a hétfői szófajtant lelógom, mert azt már végképp nem volt energiám megcsinálni. És nem tudom hogy fogom túlélni a jövőhetet úgy, hogy a héten még con is van.

Nem tudom, hogy lesz ez az egész, és félek nagyon. Szeretném, hogy menjen a kettő egyszerre, de a Kodolányi pillanatnyilag a legfontosabb, és ijesztő, hogy még egy órán sem voltam benn. És, ha ezt valaki felhozza, elkap a sírhatnék.

A mai napomon is csak 10 perc szussz volt. Pénteken esett le, hogy ma van japán vásár, ami egyszer az évben alkalom, és kihagyhatatlan. (Nem, ez nem hóbort, tényleg az. 50-100 forintért regények, és könyvek) Szóval reggel hatkorkelés 5óra alvás után, rohanás oda, rohanás vissza. Déltől hétig varrás (megszakítva vacsiszünettel), aztán 10 perc szussz, aztán kocsicsere anyuval, és most meg előadást írok holnapra. Előre látom, hogy nem fogok megjelenni a holnap reggeli első órán. 

Anya kérdi, mért nem tudok mostanában felkelni reggel. Talán mert az 5 óra alvás mostanában már luxus, és általában 3-4 órákkal élem túl a heteket. Meg kéne tanulnom nyitptt szemmel aludni, vagy alvás közben ügyintézni.

A barátaimat is elhanyagolom, és ez rémes. Elfelejtek telefonokat, és dátumokat, és időpontokat, meg a -szerintem fontos- sziahogyvagy hívásokat is. Ingerült vagyok és pont. Leginkább ,mert úgy érzem, hogy senki nem segít, és ettől el vagyok magányosodva, holott tudom, hogy úgyse tudna senki segíteni, mert ezeket mind nekem kell elintézni, és letalpallni. Azért jó lenne, ha valaki levenné a súlyt a vállamról. Na mindegy, előbb utóbb ennek is vége lesz, remélem. Csak fáradt vagyok.És szeretném, ha már két hét múlva lenne.

Folyton elmékeztetem magam, hogy mosolyogni kell. Előbb utóbb csak sikerül.

Nagyon hosszú bejegyzés lett volna, de a word kitörölte a felét, és nem volt kedvem újtaírni :P

Volt benne szó félelmekről, betegségekről, érettségiről, írásról, rosszról, jóról, de a lényeg

"Keep it positive" sáláláááá

Nem félek. Nincs mitől, minden rendben. Mindenki jól van. Mindenki egészséges. Az ég tartsa meg ezt így, amíg csak lehet. Szeretek mindenkit. Azt hiszem az tényleg gyógyít. Mármint a szeretet. Nem félek. Le merem írni, és ki merem mondani, elvégre nagyon messze van még. És igen is okos vagyok. Nem fog megingani az önbizalmam, és hiába áltatom magam azzal, hogy nem fér több, fér, csak lusta vagyok. Sebaj, majd kúráljuk. Nem fogadkozunk. Nem félek, éljenek a vitaminok, és megint csak egészség. Nem félek, az fikció, ez pedig a valóság. Nem félek, fölösleges csekkolni a zárat. Nem félek, mert nincs lehetetlen, csak olyan emberek vannak, akikben nincs leszántság. Bennem van. Meg kell csinálnom, mert muszáj és ez nem akarom kérdése. Amit ma megtehetsz... És a határidőnaplom holnap előveszem. This was the last day of my summer. Innentől élünk. Nem félek, mert bármire képes vagyok. És egyszer majd tényleg le fogom írni azt is, ami most a fejemben jár. Már elhiszem, de még nem akarom kimondani. Nem félek írni sem. Ha az ember nem gyakorol, nem tud fejlődni sem. Nem félek az újtól sem. Nem fogok félni soha többé, és magasról teszek a vonzás törvényére, mert tudom, hogy belül mindig is pozitív voltam és leszek. És tudom, hogy mondják, hogy nem kezdető mondatok bevonzzák, amitől félünk, de NEM. Mert bennem nem a nemek visszhangzanak. Mert boldog vagyok. És boldog is leszek, és azok is boldogok, és boldogok lesznek, akiket szeretek. Anyu visszakapja, mama megőrzi, tata megtanulja, ahogy a papi és, és a mami elfogadja. Én pedig bezárom. Mások miatt, és magam miatt is. Egy másik ajtót viszont kinyitok. És megpróbálom megérteni, befogadni, elfogadni, megtanulni. Aztán lesz, ahogy lesz. A most mosolya jelent mindent. A holnap mosolyát is.

Hogy ebben a bejegyzésben mikor, mire gondolok, az rajtam kívül senkire nem tartozik. Ez egy jelzés magamnak, mert az én blogom, ezért most először nem sírok kommentekért, sőt, kifejezetten kérek mindenkit, hogy ne írjon, mert, ha azt hiszi is, hogy érti, valószínúleg nem. Sőt, biztos, hogy nem. Akik jól ismernek, azok talán egy részét elkapják annak, ami most bennem kavarog, de azok sem mindent. 

 I
 I
 ______I______
 I
 I
  I

Happy Birthday Fru!

Kívánok nagyon-nagyon sokminden jót neked, és remélem, minden összejön, amit tervezel!
A köszöntés pedig Shinsen-színekben^^

(Kis csúszással, de még benn vagyok a nyolc napban.^^' Bocsi. A szülinapodat végigutaztam, a tegnapi napot meg végigaludtam, de na, majd, ha személyesen;) *ölel*) 

Valahol olvasgattam egy bosziportál spirituális gyakorlatai között. Épp Az önmegismerésről volt szó. Azt írta az illető, hogy, ha úgy érzed, feltérképezted magad (jó-rossz tulajdonságok, szenvedélyek, érzelmek stbstb) akkor írj, és mehetünk tovább.

Ha ez ilyen egyszerűen menne, marha sok bölcs ember rohangálna az utcán... Ez olyan, mint a 3L, sőt, ez maga a 3L szerintem, lévén mindenki változik életében. Én büszke vagyok rá, hogy viszonylag jól ismerem magam, de ha be kellene írnom, hogy "kész vagyok, feltérképeztem mindent", ahhoz nem lenne bátorságom. Koránt sem végeztem még, pedig évek óta elvagyok az önmegismeréssel. Vagy én vagyok nagyon lassú, vagy itt sántít valami.

Álmodtam^^”

Az ember szokott reggelizni – én mondjuk nem, de az más tészta. Na ma épp arra készültem, hogy felvágom a kiflimet. Ki is nyitottam a fiókot, hogy kivegyek egy kést. És akkor a kezembe akadt a nagykés, és úgy tettem vissza, mintha égetett volna. Anya megkérdezte, mi bajom. Mondom semmi, csak eszembe jutott az álmom.

Azt álmodtam, hogy szíven szúrtak. Félreértés ne essék, nem volt rémálmom. Nem emlékszem az elejére, csak a végére. Valamiért meg kellett volna ölnöm magam, de nem mertem, és megkértem valakit, aki ott volt velem, hogy segítsen. Nem emlékszem ki volt az, de az biztos, hogy egy nagyon jó barát. Ha jól emlékszem, nem szívesen segített, de azt hiszem nem nagyon volt más választás. Egy szóval szíven szúrt. Illetve csak szeretett volna leszúrni, de vagy meggondolta magát, vagy megijedt, nem jött össze, viszont volt egy csinos szúrt seb a mellkasomon. Furcsa, mert én nem véreztem, sőt, nem is fájt (bár éreztem a helyét), a kés mégis tiszta vér volt, meg az ő keze is.

Az a kés. Az, amit elővettem a fiókból, amivel kiflit akartam szelni. Tisztán emlékszem, hogy azzal a késsel szúrtak le.

Ha már érettségizünk, legalább valami jó is legyen benne. Jól van, a jó végül is kérdéses fogalom jelen esetben, de Arany: Emlények.

III.

De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az „Egy gondolat”.

Mely annyit érze, hamvad a kebel,
Nyugalmát semmi nem zavarja fel.

A lázas álom, a szent hevülés,
Ama fél jóslat... vagy fél őrülés,

Mely a jelenre hág, azon tipor
S jövőbe néz - most egy maréknyi por.

De jól van így. Ő nem közénk való -
S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.

A könny nem éget már, csupán ragyog;
Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.

Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét.

Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimítja forró homlokom.

Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?...

S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von.

„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé.”

És áldom azt a láthatlan kezet...
Múlass velem soká, szelid emlékezet!

Én pedig most itt, ezen a szent helyen megfogadom, hogy egy nagy fenét fogok mindent lekörmölni még egyszer. Használom a ld. előrébb formulát, csak az újdonságokat írom le. Úgy legyen, ámen.